A félelem ott ülhet az anyósülésen, de nem foghatja a kormányt – Ács Tímea a változás bátorságáról

A kineziológiával először saját mélypontján találkozott, később pedig hivatásává vált, hogy másoknak is segítsen visszatalálni önmagukhoz.

– Őszintén írsz egy bizonyos mélypontról és a testi jelzésekről. Elmeséled, mi volt ez és milyen volt belülről megélni azt az időszakot?

– Itt ülve, visszatekintvén az elmúlt öt-hat évemre, akkoriban teljesen elvesztettem önmagam. Egy monoton munkát végeztem, ami már nagyon régóta nem okozott csekély örömöt sem, gyorskajákat tömtem magamba, csak, hogy minél több időt spórolhassak a sorozatnézésnek. Egyfajta sötétségben, ködben éreztem magam. Egy vastag burokban. Észleltem a külvilágot, tudtam, hogy odakint zajlik az élet, de képtelen voltam kapcsolódni hozzá. Olyan volt, mintha lebénultam volna. El akartam érni a kint lévőket, próbáltam kiabálni, de mindhiába. Gyenge voltam. Nem szerettem magam annyira, hogy tegyek is valamit. Mindezt tetézte az is, hogy fiatalon jött a diagnózis: magas vérnyomás. Ez a mi családunkban gyakori. Szinte mindenkit érint, édesanyámnál már 14 éves korában diagnosztizálták. Azt hittem, hogy én ezt elkerülhetem, de nem így lett. Tudom, ez nem hangzik elsőre olyan ijesztően, „szedd a gyógyszereket és meg van oldva”,  hallottam sokszor, de számomra ez egy pofon volt.

tovább olvasom......